Rettenetesen furcsa érzés ennyi hónap kihagyás után ismét írni. Amikor kipattant a fejemből ennek a bejegyzésnek az ötlete, akkor az első gondolatom az volt, vajon mit fog szólni majd az olvasótábor a visszatéréshez. Valójában azonban a kihagyást sem rótta fel nekem senki, szóval nem is volt olyan fontos ez a vélemény. Aztán eszembe jutott, hogy tavaly két ok miatt hagytam abba a blogok írását.

Egyrészt teljesítettem azokat a célokat, amelyeket első körben kitűztem magam elé, azaz, hogy azt a néhány torzítást, gondolkodási zsákutcát, amellyel a mindennapjaimban találkoztam, egy blogban mutassam meg másoknak. Amennyit terveztem, arról mind írtam, sőt volt néhány extra téma is. A második érv az volt, hogy nagyon kevés visszajelzést kaptam azoktól, akiktől vártam volna, így jelentősen csökkent a motivációm a folytatást illetően.

Azóta már tudom, hogy mi volt az alkotói szünet valódi oka. Amíg megvolt a saját, belő motivációm, addig vitt a lendület és nem voltak határok. Amikor ez eltűnt, akkor már csak külső motiváció maradt; ami lényegben egy megfelelési kényszer – ez pedig vajmi kevés volt ahhoz, hogy füstöljek (szárnyaljak).

Abban, hogy ezt ennyire tisztán lássam, nagyon sokat segített Marshall (Marshall B. Rosenberg) és az ő közel háromórás előadása. Marshall az előadásában a kommunikációs formákról, illetve azon belül is az asszertív kommunikációról beszél, ebben számomra legfontosabb gondolat túlmutat rajta: ha valamit nem saját meggyőződésből, nem saját motivációból csinálsz, akkor annak valaki biztosan megissza levét. Azaz pl., ha úgy írok blogot, hogy azt nem magam miatt, nem saját meggyőződésemből teszem; akkor gatya lesz a végeredmény.

Ha olyan helyen dolgozom, ha olyan emberekkel veszem körbe magam, amit vagy akiket nem élvezek, akkor az irigységemből, féltékenységemből, nemtörődömségemből, hanyagságomból, sértettségemből valaki vagy valakik biztosan sérül(nek). Az alkotói szabadságvesztésemben úgy érzem, hogy ez játszotta a főszerepet. Ha ugyanis nem szívből jön az a blog, akkor azzal sem én, sem az olvasók nem fejlődnek. Akkor meg tényleg nincs értelme, csak elvesztegetett idő mindenkinek.

Hogy mégis miért ragadtam akkor billentyűt? Azért, mert ki tudom jelenteni azt, hogy hibáztam. Hogy tévedtem. Február elején a legszorosabb baráti körömben már felmerült annak a lehetősége, hogy Oroszország megtámadja Ukrajnát és háború lesz belőle. Én akkor utánajártam a neten, olvastam cikkeket, megnéztem néhány videót és meghallgattam Sz. Bíró Zoltán és Friderikusz beszélgetését. Ezek alapján azt a véleményt fogalmaztam meg, hogy biztosan nem lesz háború.

Aztán eljött február 24-e, kitört a háború, én pedig több dolog miatt is frusztrált voltam. Egyrészt zavart az, hogy a 21. században a szomszédunkban ilyen történhet. Ennél azonban sokkal jobban frusztrált az, hogy felületes voltam. Sőt nem csak hanyag voltam, hanem pontosan azokat a torzításokat éltem át, amelyekről én magam írtam egy évvel ezelőtt.

A háború esélyének növekedéséről szóló híreket utólag visszagondolva negligáltam, azaz beleestem a confirmation bias problémájába. Hiába jöttek szembe azok a hírek, amelyek tisztán és érthetően magyarázták el, hogy már nem olyan derűs a helyzet, mint január-február folyamán; én azonban továbbra is ragaszkodtam az álláspontomhoz és nem vettem a fáradságot, hogy objektíven végiggondoljam a helyzetet.

Amikor múlt héten tüzetesen végigvettem a híreket, jelentéseket, amelyek a háború kitörését megelőzték; akkor már sokkal egyértelműbbnek tűnt, hogy a háború szinte elkerülhetetlen volt. Mi történt valójában? A hindsight bias csapdájába kerültem, azaz, amikor utólag elemezve a mai események lényegesen nagyobb valószínűségűnek tűnnek, mint amit akkor gondoltam (hiszen már megtörténtek). Persze lehetett volna még 983 másik kimenetele is az eseményeknek, de azok nem történtek meg, azaz most már nincs értelme a „Mi lett volna ha?” kérdésnek. Utólag mindig okos az ember.

A háború kimenetelét nem tudom befolyásolni, de annyit biztosan nyertem a történettel, hogy le kellett vennem a „nagy mellényt” és leporoltam a szakmai alázatot. Mert bizony, én is tévedhetek. Elképesztő nehéz ezt beismerni, de amikor ezt megemésztettem, meg is könnyebbültem. Most, hogy meg is írtam, úgy érzem, egy hatalmas teher került le a vállamról. A kérdés tehát, hogy egy hiba, egy tévedés után talpra tud-e az ember állni. Nekem sikerült. Innen már nincs megállás.