Miért most? Miért te? Mi a sztori a Moneytime Kommunikációs Akadémia mögött? Ezt érdemes lenne kifejteni – írta a barátom, Károly. Minek írjak erről külön, hiszen ez teljesen evidens – gondoltam magamban, aztán egy pillanatra megtorpantam. Attól, hogy nekem egyértelmű, attól másoknak még abszolút nem az.

Pályámat részvényelemzőként kezdtem, eddigi karrierem során több, mint 3500 rövidebb-hosszabb elemzést írtam. Az már nagyon hamar, egy bankban és egy brókercégnél is kiderült, hogy hiába izzadok órákat, napokat egy befektetési elemzéssel; ha azt végül nem „adom el”, nem értékesítem a kollégák, üzletkötők részére. Nem olvastak minden hírlevelet; ha el is olvasták, nem feltétlenül értették meg, így nem kötöttek ügyletet. Ha nem kötöttek ügyletet, nem képződött jutalék.

Amikor ez rendszeressé vált, nagyon dühös voltam, hogy feleslegesen dolgozom. Pedig a megoldás végig ott volt az orrom előtt, az üzletkötőknél. Megkérdeztem őket, mi kellene a több üzletkötéshez. Az, hogy összefoglaljam három mondatban a befektetési sztorit. Úgy, hogy egy büfés vagy ruhatáros is megértse. Ha ez megvan, akkor talán van rá esély, hogy megkötik az ügyletet.

Mi volt a tanulság? Rövidebb, élvezetesebb, érthetőbb, de továbbra is szakmai elemzéseket írtam három-négy mondatos felvezetővel. Az eredmény? Több üzletkötés, nagyobb ügyfél-elégedettség. Persze nem volt mindig ilyen gördülékeny a folyamat – volt, hogy órákat csinosítottam az elemzést, illetve töprengtem a három mondatos felvezetőn.

Megérte? Nem kérdés. Rutint szereztem abban, hogyan lehet bonyolult összefüggéseket egyszerűen, például homokozóval, lapáttal, vödörrel szemléltetni. Pontosan tudom, hogy milyen nehéz a szakmaiságot elengedni. Úgy éreztem, hogy sárba tiprom a közgazdaságtudományt. Egészen addig, amíg nem láttam a közönségen az AHA-érzést. Amikor megértették a világot. Vagy amikor az újságírók, szerkesztők, riporterek azt mondták, hogy az elemzők közül legszívesebben engem hívnak, mert jól beszélek.

Az utóbbi hónapokban volt időm szakmai megbeszélésekre, konferenciákra járnom. És amin megdöbbentem, hogy milyen nehézséget jelent egyes felsővezetőknek egyszerűen és érthetően beszélni. Volt olyan előadó, aki 15 percig beszélt a semmiről. Volt olyan, aki olyan diát vetített ki, amin 13 sor volt. Rengeteg felesleges információ. Pedig csak egy kicsi hiányzott, hogy lehengerlő legyen az alakítása; ám egy ki nem kényszerített hibán elúszott a siker. Én pedig görcsöt éreztem a gyomromban.

Akkor dőlt el, hogy ez lesz az én utam, ez az, amivel szeretnék foglalkozni. Szeretném látni az embereket úgy lejönni a színpadról, hogy a közönség elégedetten biccent a fejével és az előadó is a fellegekben jár. Mert pontosan tudom, hogy milyen érzés volt dadogni életem első rádióinterjúján és milyen érzés úgy előadni, hogy fölém vetítik a prezentációm és pontosan tudom, mi hol van a dián és mi az üzenetem. Iszonyatosan jó. Most is libabőrös lettem, ahogy ezt legépeltem. Ez az én sztorim.