Reggel 5:45 volt. Már felöltözve, a konyhában ültem öltönyben. Köszörültem a torkom, megigazítottam a gallérom és a nyakkendőm. Bal kezemben a kabátom, jobb kezemben a lakáskulcs. A szívem a torkomban dobogott. Mi van, ha nem jön a taxi? Mi van, ha nem érek oda az RTL-be? Mi van, ha lekésem az interjúm?

Egy másodperc alatt omlott össze bennem a világ. Pedig mindent átbeszéltünk a kommunikációs csapattal, csináltunk próbainterjút, szimuláltunk kínos kérdéseket. De ez mégis csak az első élő televíziós interjúm volt.

Szinte már remegtem, annyira izgultam. De csak nem csörrent meg a telefon. Hátrafordultam, kinyitottam a hűtőt és megpillantottam egy üveg vodkát. Nincs más megoldás – gondoltam, majd elővettem egy feles poharat és kitöltöttem egy ujjnyit.

Ahogy leküldtem, egyből rezgett a telefon, már a ház előtt volt a taxi. 5:49 volt. 20 perc alatt ki is értünk a Campona mellé, az RTL-hez. Megvolt a smink, a fodrász és be is ültem a műsorvezetőkhöz, amíg egy bejátszás ment.

Nem izgulsz? – kérdezte az egyik műsorvezető, Márk. Már nem – feleltem. Hajnalban ittam egy felest, annyira izgultam; így most már okés vagyok. Márk és a másik műsorvezető, Adél egymásra nézett és vulkánként tört ki belőlük a nevetés. Akkor már én is tudtam nevetni.

Utána elmagyarázták, hova nézzek, mikor mehetek ki. Ezután a rendező szisszent egyet és visszaszámolt 5-től. Feszült voltam, izgultam; de a nevetés miatt én is megkönnyebbültem.

Simán lement az adás, jól beszéltem, jó helyre néztem, megvolt a kémia is közöttünk. Ez volt az első és egyetlen interjú, amit ilyen külső segítséggel abszolváltam. A tanulság? Ez is tanulható, gyakorolható, megugorható. Azóta pedig már alig várom, hogy mikrofont kapjak. Jól szerepelni, jól előadni bizony nagyon is jó érzés.

(a kép csak illusztráció, az interjúm felvétele már nem elérhető)