Ez az idézet ugrott be ma hajnalban az Egek ura című filmből, amikor ültem a metrón. A Millásreggeli stúdiója felé tartottam.

Ma először életemben nem interjúalanyként, hanem műsorvezetőként szerepeltem a műsorban. Mármint társ-műsorvezetőként, hiszen két doyen, Gede Balázs és Ács Gábor vett a szárnyai alá. Bár nem látszott rajtam, nagyon izgultam. Még úgy is, hogy előtte alapos és részletes felkészítést kaptam. 🤝

Mégis, végig azon kattogtam, hogy mikor szólaljak meg, mikor ne szólaljak meg, mennyire hosszan beszéljek, belefér-e az a poén vagy inkább engedjem el.

Hiába gondoltam magam naprakésznek, a gondolataim, sztorijaim egy része nem jutott eszembe, és a rám nézve evidens részekben (pl. tőzsde) sem brillíroztam. Részben lámpaláz, részben felkészületlenség; de ezek korrigálhatóak.
Mondjuk kaptam is érte, így lettem “gyakornok” és “mazsola” is a műsorban. Azt hiszem, jogosan 😆

Ennek ellenére nagyon élveztem, belülről amúgy nagyon pörgős a műsor, a szünetekben többször sírva nevettünk. És a legmegdöbbentőbb, hogy sokkal gyorsabban telt az idő így mint hallgatóként.

Szóval nem egészen úgy, nem is akkor, de egy újabb álmom teljesült. És erre büszke vagyok és köszönöm is Balázséknak a bizalmat. A folytatás még alakul, de ez a pezsgés, ez a pörgés roppant vonzó számomra. A lényeg, hogy kövessétek az álmaitokat – hogy legyen mit mesélni.