Bobby egyáltalán nem volt ideges. Ahogy meglátott minket, egyből elmosolyodott és kitárta a karjait. Hatalmas öleléssel köszöntött minket, aztán csak annyit mondott, hogy „Welcome to India!”. Mosolya a füléig ért.

Én nagyon fáradt voltam, mert több, mint négy órát kellett várni a beléptetésre. A gép eleve éjfél után érkezett, így már hajnalodott, mire a szállodához értünk. Útközben láttam a koszt, éreztem a bűzt, hallottam a zajokat. Kellett pár perc, mire hozzászoktam, hogy valójában ezekért jöttünk Új-Delhibe. Illetve nem pontosan ezekért, de máshogy nehezen jutottunk volna el Dzsaipurba vagy Agrába, a Taj Mahalhoz.

Őszintén szólva nekem hatalmas csalódás volt a Taj Mahal. Elképesztő szenvedés volt, mire eljutottunk oda és valahogy elmaradt a katarzis, a beteljesülés érzése. Ha visszagondolok az útra, valójában a legtöbbet Bobby-tól, az indiai sofőrünktől kaptam. Az út elejétől a végéig vigyázott ránk, megmondta mit és hol érdemes vagy éppen nem érdemes tenni. Csak egyszer próbált olyan helyre vinni Khadzsuráhóban, ahol túlárazott szőnyegeket akartak rám tukmálni. Egy veszekedés után fel is hagyott ezen szándékával.

Bobby amúgy egyáltalán nem tűnt indiainak: hófehér bőre messziről látható volt a városokban, a falvakban vagy éppen az autóban ülve. Épp ezért sokszor kóstolgatták a helyiek, de ahogy visszaszólt, egyből tudták, hogy nem érdemes vele packázni. Az út során az egyik kedvenc pillanatom az volt, amikor Órcsha felé zötyögtünk. Bobby érdeklődött arról, hogy honnan jöttünk.

Mondtam neki, hogy Magyarországról, ahol kb. 10 millióan laknak. „Ez csak a főváros?” – kérdezte. „Nem, ez az egész ország” – feleltem, majd egy szisszenés és egy kínos mosoly kíséretében dobta a témát. Rákérdeztem, hogy ez miért érdekes. „Új-Delhi a környező településekkel együtt több, mint 14 millió főt számlál” – tette hozzá. Akkor és ott belepréselődtem a Suzuki hátsó ülésébe és olyan kicsinek éreztem magam, mint egy hangya az állatkertben. Mennyire más a dimenzió, ha elhagyjuk az országhatárt.

Egy másik napon a családi témákról, kulturális szokásokról vitáztunk. Akkor mesélte el egyik kedvenc sztoriját. Ez a vakokról és az elefántokról szól. A történet szerint régen egy indiai faluban csak vakok laktak. Egyik nap hoztak a faluba egy elefántot és megkérték a lakókat, hogy fogják meg, tapogassák és mondják meg, mit éreznek.

„Olyan, mint egy locsolócső.” – mondta az, aki az ormányát fogta. „Dehogy, hiszen ez egy palacsinta!” – állította, aki az elefánt fülét fogta. „Ne vicceljetek, hiszen ez egy oszlop!” – vágta rá, aki az elefánt egyik lábát tapogatta. „Tévedtek, olyan mint egy kürt” – mondta az, aki az agyarát fogta.

Dűlőre persze nem jutottak és éppen ez adja a mese lényegét. A maguk helyzetében ugyanis mindannyiuknak igaza volt. Abból indultak ki, amit addig tapasztaltak, amivel addig korábban találkoztak életükben. De a vakok közül egy sem találta ki, hogy valójában egy elefántról van szó. Azaz a nagy egész, a big picture nem állt össze egyiküknek sem (nem, nem azért, mert vakok voltak és nem látták).

És miért jutott eszembe ez a történet? Bálint barátom hívott ma délelőtt és kifakadt a telefonban. A munkáltatója azonnali hatállyal átalakította a home office intézményét. Eddig nem kellett irodába járniuk, most pedig heti 4, sőt akár 5 munkanapot is az irodában kell tölteniük. Megértem Bálintot, hiszen egyik napról a másikra megváltoztatni a munkarendet, a kialakult rituálékat valóban bonyolult történet. Főleg, hogy náluk két gyermek is van és a nyár közepén nem egyszerű bébiszittert találni és újraszervezni az életet.

Megértem a munkáltatóját is, hiszen a pandémia óta lazult a kohézió a csapattagok között, nem feltétlenül gördülékeny az együttműködés, könnyebb kibújni a felelősség alól. A munkáltatójánál is vannak olyan kollégák, akiknek már korábban is sokat kellett irodába járniuk (akik az ügyfelekkel egyeztettek).

A meséhez hasonlóan azonban itt sem vette észre a munkáltató az elefántot. Megfeledkezett arról, hogy mennyire feszes a munkaerőpiaci helyzet, hogy milyen könnyű ma állást találni, hogy milyen nehéz ma a jó munkaerőt megkeresni és megtartani. Hogy a munkahely már nem ugyanaz, mint két-három évvel ezelőtt. Annak szexinek, izgalmasnak, motiválónak is kell lennie. Olyan helynek, ahova az emberek be akarnak menni. Nem ahova be kell őket kényszeríteni.

Hogy végül kinek lesz igaza, azt nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy azok a munkáltatók, akik stratégiai gondolkodás, érdemi jövőkép nélkül hoznak meg ilyen döntéseket, lényeges versenyhátrányba kerülnek azon cégekkel szemben, akik megértik és tudnak rezonálni a munkavállalói igényekre.

A magas fluktuáció, a betanítás, képzés, a céges értékek elsajátítása mind-mind időt és pénzt igényel a vállalatok részéről (így zár össze a blog témájával), amelyet arra is lehetne fordítani, hogy az ügyfeleknek jobb, drágább, értékesebb szolgáltatást nyújtsanak. Mert végtére is, senkinek sem kötelező egy adott munkahelyen dolgoznia. Vagy éppen Bobby-val Indiában túráznia.