„Nem is vagy te olyan szar arc” – vetette nekem oda Andi a Balaton Soundon, miközben a vodka-szódáját szürcsölgette. Hirtelen ledermedtem, mert nem rémlett, hogy Andival valaha is beszéltem volna életemben vagy hogy láttam volna az estét megelőzően. Rögvest kérdőre vontam, hogy mikbe’ van. Andi kacér mosollyal és némi fejbiccentéssel elmesélte, hogy van néhány közös ismerősünk, aki már regélt rólam ezt-azt. Hogy mit értett ezt-azt alatt, nos, az többszöri nekifutásra sem derült ki az este folyamán.

Az elrow-sátornál éppen DJ-váltás volt, így a szünetben azonnal hallani lehetett mindent, ami körülöttünk zajlott. Egy kisebb társaság tagjai azon veszekedtek, hogy melyikük a legizmosabb, melyikük a leggazdagabb vagy éppen a legvonzóbb. Az egyiknek ilyen kocsit vett apuka, a másiknak olyan nyaralót vett Tihanyban anyuka, neki amolyan mobilja van.

Nekem egyből beugrott néhány barátom, akikkel gyerekkorunk óta versenyzünk. Ez néha egészséges volt, néha azonban veszekedésig és sértődésig fajult. Aki alulmaradt a versenyben, az mindig szarul érezte magát. Igazából nem vitte előrébb egyikünket sem. Akkor még nem sejtettük, hogy valójában az életünkben csak magunkkal érdemes versenyezni.

Hiszen a barátaim, családtagjaim, kollégáim, ügyfeleim mind-mind más háttérrel rendelkeznek. Van, akinek semmije sem volt gyerekkorában és céges birodalmat épített. Van, aki gazdagon kezdte és felnőttként semmije sem maradt. Van, aki éppen csak szinten tartotta a vagyont. Vagy éppen a bölcsességét. Van, aki érdemben tudott fejlődni és van, aki felnőttként még magyarul sem tud beszélni, nem hogy 3-4 idegen nyelven.

Az evolúcióból kiindulva teljesen természetes a verseny jelenléte, hiszen a párválasztásnál, a túlélésnél ezek elsődleges szempontok voltak. Az igazán nagy dolgokhoz azonban a verseny mellett az együttműködésre is szükség volt, hiszen egy ember önmagában nem képes megváltani a világot.

Ma már úgy gondolom, hogy az egyetlen viszonyítási pont, amihez érdemes nyúlni, az a tegnapi önmagam. Vagy a tavalyi önmagam. Vagy a tíz évvel ezelőtti önmagam. Hiszen itt érzem, tudom egyértelműen, hogy mi az, amit megtettem és mi az, amit nem. Hogy milyen könyveket olvastam, kivel hogyan beszélek, kivel milyen türelmes vagyok, kinek mennyi bizalmat szavazok, az mind-mind rajtam múlik.

Milyen autóm, telefonom, lakásom, órám volt 10 éve? És milyen van most? Hány olyan barátom volt 10 éve, aki hajnali 2-kor is értem jött a vidéki kórházba? És hány van most? Ez mindenkinél más és más, de a megalapozott és korrekt összehasonlítás nem egymással, hanem valójában a régi önmagammal releváns.

Hasonló gondolatmenettel találkoztam Simon Sinek egyik könyvében. Szerinte a vállalatok nagy része tévúton halad, mert az üzleti döntéseiknél, stratégiáik megalkotásánál a klasszikus társasjátékok szabályai alapján gondolkodnak. Ezekben a játékpartnerek ismertek, a szabályok állandóak, a külső környezet változatlan és az egyes köröket meg lehet nyerni. Ezt véges játéknak hívja.

A valóságban azonban a cégek, a vállalkozások nem ilyen társasjátékot játszanak. Versenytársak kerülnek elő és tűnnek el (ld. Nokia vs. Apple), megváltoznak a fogyasztói szokások, üzleti folyamatok, kitörnek háborúk és járványok. Nincsenek konkrét körök, valójában nem is ér véget a játék, nem hirdetnek győztest. Ezt hívja Sinek véges és végtelen játéknak.

Honnan lehet felismerni, hogy a vállalatok a véges játék szabályai szerint játszanak a végtelen környezetben? Onnan, hogy céges stratégiájukban az szerepel, hogy első helyen lenni, az első helyet megtartani bizonyos piacokon, szegmensekben.

Ezekkel a célokkal két probléma van. Ugyan van ráhatásunk arra, hogy mit csinál a cégünk, de nincs ráhatásunk a versenytársaink működésére és az egész piac dinamikájára. A devizaárfolyamokra, a munkaerőpiacra vagy éppen az alapanyagárakra. Azaz, ha állandóan más cégekkel mérjük össze magunkat, és őket akarjuk legyőzni, akkor az erőforrásokat egy értelmetlen harcra pazaroljuk.

Mert közben megváltozhatnak a fogyasztói igények, beléphetnek új, eddig nem ismert versenytársak és a cég így bármikor kipontozódhat a versenyben. A tulajdonosok, a dolgozók és áttételesen az ügyfelek sem lesznek boldogok. A valóságban a megoldás ugyanaz, mint az egyén esetében. A cégeknek valójában nem másokkal, hanem magukkal kell versenyezni.

A cél, hogy minden nap jobb szolgáltatást nyújtsanak, mint tegnap. Hogy a dolgozók boldogabbak legyenek, mint tegnap. Hogy a termékek jobbak legyenek, mint tegnap. Az ügyfelek elégedettebbek legyenek, mint tegnap. Mert ezzel a szemlélettel a vállalatok folyamatosan a játékban maradnak. És ezzel tudják garantálni a mindenki számára előnyös win-win pozíciót. Aki más elvet követ, az elégedetlen ügyfelekkel, dolgozókkal és a potenciálisnál lényegesen kisebb profittal találkozik majd. Azaz időt és egyben pénzt is veszít. És még Andit is meg kell győznie az ellenkezőjéről.