90-100 közötti tempóban haladtunk a Bakonyban. Csesznek környékén jártunk, amikor Tomi nyomott egy satuféket és hirtelen beálltunk az út melletti buszmegállóba. „Kurva éhes vagyok” – mondta majd kipattant, hátrasétált és a csomagtartóból elővette a kacsás donburit. Előrejött az anyósülés mellé, felém fordult és csak ennyit mondott: „na innentől te vezetsz”.

Egy pillanatra megállt bennem az ütő, mert eszembe jutott, hogy utoljára 2,5 héttel korábban vezettem és tudjuk, mi lett a vége. Még nem akartam újra a volánhoz ülni, nem éreztem magam késznek rá. De Tomi kötötte az ebet a karóhoz. Hogy ez pusztán csak az éhsége miatt volt vagy tényleg baráti segítséget akart nyújtani, hogy legyőzzem a félelmeim, vélhetően már sosem derül ki.

Aztán úgy döntöttem, hogy megteszem, körbesétáltam az autót és beültem a vezetőülésbe. És konstatáltam, hogy nem teljesen én irányítom az életem. Nagyon furcsa élmény volt egy 620 lóerős autóban a bal egyen ülni és elindulni vele a buszmegállóból. És akkor hirtelen beugrott az utolsó néhány képkocka arról a májusi estéről.

Május, hőség, M7-es autópálya. Budapest irányában haladtam, előttem pedig egy óriási zivatar alakult ki. Visszavettem a sebességet, de ez is kevésnek bizonyult, a dombtetőről lefelé haladva megcsúszott a kocsi a vízátfolyáson és elkezdett szitálni. Megpróbáltam egyenesbe hozni a középső sávban, de a sávtartó automatika folyamatosan ellenem dolgozott: ha jobbra húztam, balra húzta; ha balra húztam, jobbra húzta. Ennek a parádénak a vége az volt, hogy a kocsi elkezdett piruettezni, én pedig a Break Dance-hez hasonlóan belepréselődtem a vezetőülésbe.

Tisztán emlékszem, hogy a belső sáv felé közeledve amiatt rimánkodtam, nehogy belemenjek a szalagkorlátba, mert onnan lángvágóval kell majd kiszedni engem. Aztán valahogy irányt váltott a kocsi és a szélső sáv felé sodródtam úgy, hogy közben mindvégig a négy keréken pörgött az autó. Erről az ugrott be, hogy pár nappal korábban a koppenhágai vidámparkban a TikTak ennél sokkal intenzívebb élményt nyújtott.

Furcsa volt, mert eközben nem pörgött le az életem előttem, szimplán ürességet éreztem. Aztán egyszer csak csattant a kocsi az árokban, miután háttal becsapódtam a bokorba, majd a kocsi a jobb oldalára dőlt. Nyíltak a légzsákok, egy másodperc alatt iszonyat bűz lepte el az autót, én pedig körbenéztem. Nem láttam vért, elsőre minden testrészem működött, csak a hátam fájt. Próbáltam kimászni az autóból, de mivel az a jobb oldalán feküdt, a vezetőoldali ajtót felfelé kellett volna nyitni. Ez nem ment egyedül. Akkor kezdtem először félni, hogy mi lesz velem, ha ez az egész berobban.

Amíg próbáltam az ajtót nyitni, láttam, hogy három autós megállt a leállósávban előttem, visszafutottak hozzám és segítettek kiszállni (örök hála nekik). Ők hívták a mentőket, aztán pár perccel később mindenki megjelent, aki élt és mozgott (rendőrség, autópályakezelő, tűzoltók).

Furcsa érzés volt, akkor szembesültem vele először, hogy ennyi ember tüsténkedik miattam. A rendőröknek a legfontosabb az volt, hogy a sokkos állapotomban feljelentsenek és/vagy megbírságoljanak. Mivel a szonda nem jelzett, a papírok rendben voltak, gondolom nem volt más lehetőség a pénzbeszedésre.

A mentősök viszont nagyon készségesek és segítőkészek voltak, sőt a fehérvári kórházban is meglepően kedvesek voltak az orvosok, ápolók, nővérek. Pedig a történeteik alapján ők nálam sokkal nehezebb helyzetben vannak. A leletek alapján egy borda törésével megúsztam, ami a történtek alapján elképesztően kedvező kimenetel.

És hogy miért is írtam meg ezt a blogban? Őszintén szólva azért, mert napokig nem tudtam feldolgozni, hogy baleset ért engem, hogy ilyen béna voltam, hogy nem tudtam egyenesbe hozni az autót. Most azonban boldog vagyok, hogy képes vagyok róla írni, hiszen ez számomra azt tükrözi, hogy elindultam a feldolgozás útján. És egyben nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy egy bordatöréssel megúsztam. Mert a tűzoltók azt mondták, ha nem vagyok bekötve, akkor most fekete zsákban visznek el és nem a mentőautóban.

Hetek távlatából a tragédiám nem is tűnik akkorának. Nagyon jól esett a családom, a barátaim és a kollégáim támogatása, jó érzés volt, hogy mellettem vannak és segítettek a felépülés kezdeti, legnehezebb szakaszában. Olyanok is, akikről végképp nem gondoltak volna, hogy mellettem állnak. Annak pedig különösen örülök, hogy alig kaptam kioktató megjegyzéseket a baleset kapcsán.

Még jó pár hét, mire teljesen felépülök, de úgy tűnik, hogy csak a trauma az, ami esetleg hosszabb távon velem marad. Azaz az időmmel mindenképpen fizetek a történtekért (mind a feldolgozást, mind a felépülést tekintve). Ebben az esetben pénzzel is, mert hiába volt casco az autón, az fixen totálkáros lett, és az önrész is fájdalmas. A pótlása pedig szintén időt és pénzt emészt fel majd. Azaz a blog ezzel a bejegyzéssel túlnőtt magán, mert nem vagy hanem és lett a kapcsolat.