„55…56…57…58…59…start!” – hangzott a rádióból Juli, a rendező hangja; ahogy számolt a rajtot jelző kürtig. Megszólalt a kürt, rögvest elindult a futam; nekem pedig hirtelen még hevesebb lett a szívverésem a hajó elején ülve. Hátranéztem a pitbe (ahol a kapitány, illetve a csapat nagy része ült) és egy furcsa érzésem támadt: mintha otthon lennék, mintha megérkeztem volna valahova. Elkezdtünk ötletelni, záporoztak az információk a szélcsíkokról, a többiek irányáról és tempójáról, a vitorláik beállításáról, a mi taktikánkról, illetve a javasolt lépésekről.

János, a kapitány nagyon demokratikus volt, meghallgatta mindannyiunkat, de a végső döntéseket ő hozta meg. Nekem rosszul esett, amikor a csapat leszavazta a fock, azaz az orrvitorla beállítására vonatkozó ötletem. Nem sokkal később Dénes és Tomi elmagyarázta, hogy miért nem volt jó abban a helyzetben, amit javasoltam és mikor lesz majd ténylegesen jó az a beállítás. Akkor éreztem először, hogy ez a pályaverseny mint stílus, nos, ez nagyon én vagyok.

Ahogy az első bójavételéhez közeledtünk, még magasabbra szökött a pulzusom, mert lényegében ekkor vizsgáztam a gennaker vitorla felhúzásából. Mivel a verseny előtt nem tudtuk összehozni a csapattal a gyakorlást, aggódtam, hogy menni fog-e gördülékenyen. Más hajókon már csináltam, de minden hajón vannak egyedi finomságok, amire ügyelni kell. Ahogy vettük az első bóját és kitoltuk az orrsudarat, visszanéztem a pitbe. Az arcukra volt írva, hogy még nálam is jobban izgulnak.

Nyeltem egyet, majd arra gondoltam: mi a legrosszabb, ami történhet? Hogy nem tudom felhúzni rendesen a vitorlát, lesz benne egy répa, ami miatt értékes másodperceket veszítünk (répa az, amikor összegabalyodik a vitorla, így nem tudja kifújni a szél, azaz nem tud haladni a hajó). Persze valójában nem ez a legrosszabb, ami történhet; hanem az, hogy a vitorla elszakad menetközben és kiesünk a futamból. Vagy akár az egész versenyből, ha nem tudjuk megfoltozni.

Végül nem lett benne répa; sőt, az első próbálkozásra úgy ment fel a vitorla, hogy taníthatnám. Ehhez persze kellett Viktor is, aki jó ütemben húzta a kötelét. A vitorla leengedése és a következő forduló is rendben ment, így összességében elégedetten zártuk a középmezőnyben, a hetedik helyen az első napot. Lehet, hogy jobban jártam volna, ha az első nap hibázom, mert elbíztam magam. A második napon három futamunk volt, ahol két répát is előadtam a felhúzásoknál. Sőt az egyik csapásváltásnál is rontottam, ahol megint elúszott 10-12 másodperc, mire lendületbe jött a hajó.

Répa, azaz a vitorla összegabalyodása egy versenytársunk hajóján. Nekem is volt répám, csak arról szerencsére nincs fotó. A hosszú, fehér, dárdának tűnő tárgy az orrsudár.

Elég kellemetlenül éreztem magam ezek miatt, de ez a csapat csapatként működött. Nem a hibáimon lovagoltak, mint ahogy én sem másokén. Hanem azon, hogyan lehet legközelebb másképp csinálni; hogyan lehetünk jobbak, mint tegnap. Amúgy voltam már olyan hajón idén, ahol még az apróbb bakik is ordenáré üvöltözésbe torkolltak a pit részéről; aztán egy komolyabb hibám után már nem is szólt hozzám a kapitány. Nem lett belőle életre szóló barátság.

A mostani négynapos bajnokságból három napot a gyenge szél, egy napot az erős szél nehezített meg, mégis nagyon boldog voltam, hogy egy jó csapattal végigcsináltuk. Bár a dobogóra nem kerültünk fel, néhány dolog evidenssé vált. A pályaverseny és a csapatmunka az, ami nekem a legvonzóbb a vitorlázásban. Múlt héten egy zuhanyzás alkalmával fogant meg bennem ez a gondolat, de csak a bajnokság alatt szilárdult meg: a vitorlázásban találtam meg önmagam.

Imádom a versenyzést, szeretek győzni, de nem omlom össze, ha lemaradok a dobogóról. Persze én is csüggedek, letört vagyok, ha nem sikerül; de már rájöttem, hogy nem érdemes feladni. Mert van egy következő futam, egy következő verseny, ahol majd sikerül. Ha azon nem, akkor majd az azt követőn.

Mert az izgalmas része számomra az, hogy nem egyedül kell helytállnom, hanem a csapatban. Különbözőek vagyunk, másképpen látjuk helyzeteket, a vitorlákat, sőt, más tapasztalatokkal rendelkezünk. És éppen ezért szerintem mindegy, hogy foredeck vagy pit a pozícióm, a konstans győzelmekhez mindenki szükséges.

Ez a gondolat néhány fájdalmas felismerést is hozott számomra. Karrierem részvényelemzőként kezdtem, majd a ranglétrán felfelé lépkedve már vezető elemzőként, azaz csapat vezetőjeként is dolgoztam. Mindegy, hogy bank vagy éppen brókercég volt a munkáltatóm, a versenyszellem folyamatosan visszaköszönt a munkámban. Nekünk kellett a legfontosabb, piacmozgató híreket megtalálnunk, értelmeznünk és abból fogyasztható, értékesíthető befektetési ajánlásokat megfogalmaznunk.  

Mert mégiscsak abból éltünk, hogy az ügyfelek kereskedtek, adtak-vettek; mi pedig a jutalékból éltünk. És a jutalékszámláló minden nap nulláról indult. Ha mi nem értettük, követtük a piaci eseményeket, akkor nem volt ötlet, nem volt mit kötni, nem termeltünk pénzt. Kellettünk mi, de kellettek az üzletkötők is, akik tető alá hozták az ügyleteket.

A ranglétrán felfelé lépkedve komplexebb feladataim, több elemzőm lett, emellett a csapat tevékenysége is heterogénebbé vált. A vitorlás pályaversenyhez hasonló dinamizmus, az 50-70 perces futamok, az ennyire instant és pörgős tevékenység azonban háttérbe szorult. Utólag visszatekintve ez lehetett a legfontosabb ok, amiért évekkel ezelőtt zátonyra futott a házasságom.

Akkor még nem tudtam, nem is éreztem, nem tartottam ott önismeretben, hogy ezeket a szempontokat is mérlegeljem. Ma már tudom, hogy nem teljesültek a szükségleteim; ezért nem is voltam boldog. És akik mellettem voltak, azok sem voltak boldogok. Nekem szinte hihetetlen erőt ad, hogy mindezzel tisztába kerültem, sőt, hogy ezt le is tudom írni.

Visszatekintve nem kevés időbe, sőt, pénzbe került, mire ezekre rájöttem. A változás, a próbálkozás, a szenvedélyt biztosító tevékenységek megtalálása azonban nehéz. Nem csak azért, mert széles a paletta, illetve rengeteg időt emészt fel a folyamat. Hanem azért, mert nagyon kényelmes a jelenlegi helyzetben ragadni a változástól való félelem miatt.

Lassan minden héten más hajón és csapattal versenyzek, ami nagyon komoly rugalmasságot kíván meg. Mivel azonban a vitorlázás közelebb visz a célomhoz, a saját boldogságomhoz, ez nem is jelent akadályt. Sokkal inkább doppingol, hogy emellett számos új embert is megismerek. És hát hol van még a szilveszteri regatta.