Jól írsz és közlékeny vagy, neked blogot vagy podcastot kellene készítened – adott váratlanul egy nagyon pozitív visszajelzést a kolléganőm, Lilla a csevegésben. Akkor meg is vagyunk – gondoltam -, hiszen itt a moneytime, tessék, lehet olvasni. Lilla azonban már ismerte a blogot csak nem tudta, hogy én írom. És azt sem értette, miért nem vettem a nevemre. Én meg közben azon röhögtem, hogy ez milyen jó felvezetés lesz majd egy következő blogbejegyzéshez.

És miközben ma délután a metrón gondolkodtam erről, a blogról, azon röhögtem, hogy az induláshoz képest az utóbbi években csak akkor préseltem ki magamból blogot, amikor valamilyen impulzus ért. Olyan, mintha egy megafonnak használtam volna a blogot, hogy könnyebb legyen feldolgozni egy helyzetet, egy sérelmet, egy meghökkentő történetet. Meg büszke is voltam arra, hogy lám, én ezt is meg tudtam ugrani, nem ragadtam le abban a helyzetben; képes voltam továbblépni.

Manapság nagyon sok visszajelzést hallok magamról. Évekkel ezelőtt rettenetesen zavart, ha olyat hallottam vissza magamról, amit nem éreztem igaznak, nem tartottam, jogosnak. Napokig-hetekig rágódtam rajta és azon töprengtem, hogyan lehetne kijavítani ezeket a hibákat. Hibákat, hiszen nem azt mondják, nem azt beszélik rólam, amit én indokoltnak tartok. Ma már tudom, hogy nagyon kicsi hatásom van a körülöttem lévő világra; az viszont nagyon nem mindegy, hogy a velem közvetlen kapcsolatban állókkal milyen formában kommunikálok.

Még a legjobb szándékom, a legpozitívabb akaratom ellenére is lehet, hogy van aki félreérti, másképp értelmezi a véleményem, a mondandóm. Mivel mindenki egy kicsit másképp látja a világot, mindenki a saját szemüvegén keresztül nézi, az lenne valójában a furcsa, ha minden ismerős, barát, kolléga, ügyfél, rokon pontosan ugyanúgy értelmezné a mondandómat. Van mégis egy olyan tényező, amit mindenki egyféleképpen tud értelmezni. Ez pedig a konfliktus.

A konfliktus egy lehetőség arra, hogy legalább az egyik résztvevője jobb helyzetbe kerüljön a kiinduló állapothoz képest. Optimális esetben az összes résztvevő jobban jár, ha sikerül összefésülni az érdekeit. Voltak olyan időszakaim az életemben, amikor néha passzióból is konfrontálódtam, csak hogy gyakoroljak és szokatlan helyzeteket tudjak kezelni. Magammal szemben is kritikus vagyok, időről-időre újragondolom, hogy egy-egy helyzetben mi a jó vagy mik a jó megoldások és másokkal szemben is ezt az attitűdöt képviselem.

Konfliktust generálni azonban lényegesen egyszerűbb, mint azokat megoldani, rendezni. Nemrég végeztem a Sémakémia című könyvvel. Ebben két fontos megállapítást leltem. Az egyik, hogy az én utazási szenvedélyem egy vakfolt, amelynek révén anyámnak szeretném bizonyítani, hogy én egy független, erős férfi vagyok és meg tudok állni a saját lábamon (szüleim már gyerekkoromban elváltak, anyám nevelt fel és emiatt elmozdultak a szerepek a családban). A másik, és a cikk szempontjából lényeges momentum, az a konfliktus.

Már írtam Rosenberg előadásáról, de a mondandója csak most, több, mint két évvel később ülepedett le. „Drágám, fontosabb vagy nekem annál, mint hogy igazam legyen” – hangzott el a mondat a videóban, de amikor ezt megláttam leírva a könyvben, akkor állt össze. Akkor voltam képes készségszinten alkalmazni ezt a gondolatot. Azaz, amikor valamely szükségletem nem teljesül és úgy érzem, hogy itt az idő konfrontálódni, akkor most már ez az első kérdés, amit mérlegelek.

Mi a fontosabb? Hogy nekem legyen igazam vagy hogy a barátommal, rokonommal, ismerősömmel, ügyfelemmel, kollégámmal való harmónia, egyensúly megmaradjon. Minden szituációban érdemes mérlegelni és persze az is lehet, hogy rosszul döntünk. Lehet, hogy ez csak utólag derül ki, az sem baj, mert általában van lehetőség korrigálni az álláspontot és a helyzetet.

Ez nem jelenti azt, hogy innentől kezdve mellőzöm a konfrontációt. És azt sem jelenti, hogy innentől kezdve mindig lenyelem a békát és majd napokat őrlődöm az eseményen. Csupán azt jelenti, hogy a fejlődési görbémen egy újabb stádiumba léptem. A traumák feldolgozása nekem egyre gyorsabban megy, ilyen hátszéllel pedig lényegesen egyszerűbb átkeretezni egy eseményt, egy történetet. Annak révén pedig megemészteni és túllépni rajta.

Erről jut eszembe, hetek óta kering a fejemben egy gondolat, hogyan mi az a négy legfontosabb grafikon, amit érdemes megérteni az életben. Akkor meg is vagyunk témát illetően a következő időszakra. Lilla, akkor ez így már jó lesz?