fomo sapiens

Balázzsal, egy volt kollégámmal nemrég walking meetinget tartottunk a FOMO (fear of missing out) is szóba került. Általában ebédelni szoktunk, de a kijárási korlátozás miatt a kedvenc helyeink vagy nem működnek vagy csak takeout van. Az eggs benedict pedig hajlamos séta közben szétfolyni a kabátomon, ezért végül maradt a sétálós cortado és a sztorizgatás.

Balázs egyébként az önjelölt mentorom. Mármint önjelölt, mert hivatalosan nem szerződtünk le; de ebben is penge és még papírja is van róla. Mondjuk a mai napig nem értem, hogy van arra ideje, hogy a komplett család és a meló mellett mások életét is menedzselje, de belefér neki. Elképesztő pali, én nagyon hálás vagyok neki a kérdéseiért, meglátásaiért.

Ő a pénzügyi szektorban dolgozik és van rálátása a tőzsdei eseményekre. A walking meetingen arról panaszkodott, hogy a befektetők a koronavírus-járvány alatt teljesen megőrültek. Korábban is tapasztaltuk azt, hogy a veszteséget nehezen viselik az emberek. Ami viszont ennél is nagyobb fájdalmat tud okozni a befektetőknek, az az, ha kimaradnak egy lehetőségből. Tehát könnyebb megemészteni egy 10%-os bukót a tőzsdén, mint azt feldolgozni, hogy nincs olyan részvénye, ami egyik napról a másikra dupláz vagy tripláz.

A koronavírus-járvány annyiban változtatott ezen, hogy a markáns tőzsdei árfolyamemelkedés már nem hetek, hónapok alatt történik, hanem nagyon hirtelen percek, órák alatt zajlik le. A folyamat ma már odáig jutott, hogy egyes befektetők teljesen megkergülnek és pánikba esnek, ha egy adott délelőtt folyamán nem keresnek 15-20%-ot valamivel. Nem csak saját maguk miatt, hanem azért is; mert a szomszéd, a barát, az ismerős éppen most szakított nagyot.

És mivel nem szeretnének lemaradni a lehetőségről, éjjel-nappal bújják az internetet, a social media-t, hogy újabb és újabb befektetési lehetőségekre bukkanjanak. És közben nyaggatják Balázst, hogy mi a véleménye róla. Ez az érzés, azaz a potenciális kimaradás (fear of missing out, FOMO) is pszichológiai hátterű. Ennek ellenére a jelenségre először Dan Herman, egy marketingstratéga figyelt fel 1996-ban egy fókuszcsoportos vizsgálatban, amelyből 2000-ben tanulmányt is írt.

A vizsgálatban résztvevők brandekről, márkákról formáltak véleményt, Dan pedig felfigyelt egy közös vonásra. A résztevők azon aggódtak, hogy ha nem vásárolnak egy új márkájú termékből vagy szolgáltatásból, akkor kimaradnak a kapcsolódó élményekből és ez frusztrációt okoz. Marketing szempontjából ez egyébként a márkahűséget veszélyezteti, ugyanis csökkenti a lojalitást és az elkötelezettséget a fogyasztó oldaláról; épp ezért fektetnek rá nagy hangsúlyt a cégek és az ügynökségek.

A social media elmúlt 10-15 évben látott előretörésével ez az érzés még erősebbé vált. A posztok döntő többsége pozitív, látszólag mindenkinek tökéletes az élete, ami egyes ismerősökben irigységet ébreszthet. Tele van a hírfolyamom gyerekszületéssel, eljegyzéssel, előléptetéssel, utazással vagy éppen nagyobb házba költözéssel. De egy kezemen megszámolom, hány szakítás, válás, kirúgás, anyagi csőd vagy családi viszály kerül ki a Facebookra, Instagramra vagy a TikTokra. Bizony, erről a jelenségről már írtam itt.

Én magam is gyakran posztolok az engem ért örömökről, de persze az én bejegyzéseim sem tükrözik a teljes életemet. Sőt, néha engem is elfogott az irigység, ha megláttam, hogy egyes ismerőseimnek milyen jól megy. Aztán amikor személyesen is beszéltünk, kiderült, hogy az éremnek két oldala van: a nagy ház hitelből épül, a gyereknevelés kapcsán óránként összevesznek a szülők vagy éppen az előléptetéssel a munkaidő is ugrott egy keveset napi 10 óráról 12-14 órára. Anyám például két váláson van túl, az ő kedvenc mondása, ha meglát egy vidám esküvői brigádot az utakon, hogy ne az esküvőnél, hanem majd a válópernél dudáljanak.

Szóval érdemes helyén kezelni azt, amit látunk a social mediában. Én magam három elvet követek, hogy a lelki egyensúlyom meglegyen. Egyrészt napi 1-1,5 órában limitálom a platformokon eltöltött időt (emlékeztek még a Basszuk el az időnket a facebookon csoportra?). Másrészt minden nap végiggondolom, hogy mi az, amim van, miért lehetek hálás; és így nem arra fókuszálok, hogy mi az, ami hiányzik (szerintem ez a legnehezebb része). Harmadrészt a lehetőségekhez mérten igyekszem a személyes, de legalábbis a videós kontaktust fenntartani a legfontosabb személyekkel az életemben.

Mert azért a többszáz vagy többezer Facebook-ismerős vagy Instagram-rajongód közül nem mindenki állna ott hajnali kettőkör, ha éppen csőtörés van nálad. Nemde?