„Egy szál fehér rózsát szoktak, celofán nélkül” – vetette oda nekem félvállról az eladó, miközben kifújta a dohányfüstöt. „Az jó lesz?” – kérdezte, miközben az egyik kezében egy koszorúval, a másikban egy hatalmas csokor vörös rózsával indult felfelé a lépcsőn.

Kicsit elbizonytalanodtam, mert úgy emlékeztem egy pár héttel ezelőtti beszélgetésből, hogy páratlan számú virágot nem illik vinni egy temetésre. Aztán beugrott, hogy Kitti mesélte, hogy Oroszországban csak akkor visznek páros számú virágot, ha temetésre készülnek; minden más esetben páratlan számú virágot illik adni a protokoll szerint. „Legyen így” – mondtam, majd sietve távoztam, mert majdnem innen is sikerült elkésnem.

A temetésen több, mint 150 embert számoltam. Miközben a pap, illetve a szervező, az elhunyt legjobb barátja a beszédet tartotta, azon morfondíroztam, hogy nekem vajon eljönnek-e majd a temetésemre ennyien. Vagy, hogy lesznek-e ilyen fontos emberek, mint ezen a temetésen. És ha nem, akkor hogyan érhetem el, hogy mégis így legyen. Vagy amúgy egyáltalán, ez fontos-e?

Miután nem jutottam dűlőre magammal a kérdésben, inkább hallgattam a beszédeket. Béla, az elhunyt legjobb barátja meglepően jó beszédet tartott. Megvolt benne a hagyományok tisztelete, a méltóság, de mégis belecsempészte a vicces, izgalmas, érzelemdús pillanatokat is. A beszédéből egy mondat maradt meg bennem, mert nagyon jól rezonált a gondolataimra.

Béla azt mondta, ahogy öregszünk, nem feltétlenül vagyunk okosabbak, ügyesebbek, intelligensebbek; de mindenképpen kevesebbet hibázunk. És lehet, hogy ez már önmagában elég a sikerhez. A gondolatmenetem ezzel csengett össze, de mégis másképp: azaz elég, ha a tegnapi önmagunknál vagyunk jobbak ma, ez a legfontosabb a tartós sikerhez.

Ezt a gondolatot, szempontot magyaráztam beszélgetésünkben Krisztiánnak, az egyik volt főnökömnek a temetést követően. Nem volt fogadókészsége és úgy éreztem nem is csak azért, mert megviselte a temetés. Sportfókuszú családból származik, az apja is edző volt, ezért gyermekkorától kezdve erős megfelelési kényszerben szenvedett. Ha nem jöttek az eredmények, akkor büntetés volt.

Amíg együtt dolgoztunk, nem értettem a miérteket, de ahogy teltek az évek és fejlődtem, megértettem és átéreztem helyzetét. Sokszor éreztem azt, hogy valamit kommunikál, valamit mond, de valójában azzal nem tudott azonosulni, inkább csak átment rajta a kérés vagy a feladat. Ilyenkor remegett a hangja vagy éppen magasabb hangszínnel, erőből kommunikált, ezzel akarta érvényesíteni akaratát. Amúgy ez is egy fontos képesség az életben, bizonyos helyzetekben. Csak nem állandóan visszatérő kommunikációs elemként.

Aztán az iskolára terelődött a szó, panaszkodott, hogy a gyermekei osztálytársai lelépnek a kéttannyelvű oktatásból, mert hiányoznak bizonyos oktatási elemek, tantárgyak. És ebben a pillanatban kipattant valami a fejemből. Mint ahogy Héphaisztosz kalapácsütésére Pallasz Athéné Zeusz fejéből.

Ha nekem iskolám lenne, akkor fixen a legfontosabb tantárgy a konfliktuskezelés lenne. Azon belül is az érzelmek, gondolatok kifejtése, befogadása, a figyelem, a koncentrálás gyakorlása, a másik fejével gondolkodás, az álláspontok megértése, elfogadása és a kompromisszumok keresése.

Mert úgy érzem, hogy számos élethelyzetet megnehezít, amikor az érintettek nem tudják, nem merik vagy nem is akarják elmondani gondolataikat, érzéseiket, hanem egy olyan választ adnak, amivel elkerülhetik, megelőzhetik az esetleges konfliktusokat. Nehogy megsértsenek valakit. Vagy rálépjenek valaki tyúkszemére. Esetleg valami kellemetlent gondoljanak róluk. Meg hogy majd mit beszélnek róluk.

Őszintén szólva nagyon sokáig így éltem az életem: az volt az elsődleges, hogy mások mit gondolnak rólam, mások hogyan látnak. Jaj, mit mondanak majd rólam, ha ezt és azt csinálom. Vagy éppen nem csinálom. Azóta már képes vagyok a bólogatás, beletörődés helyett olyan visszajelzést adni, ahol elmondom az érzéseim, a gondolataim, képes vagyok átérezni és megérteni a másik álláspontját.

Ezek révén már érdemben tudok konfliktusokat rendezni. Sőt, néha annyira élvezem, hogy pusztán passzióból én generálok konfliktusokat csak azért, hogy utána azt is elsimíthassam. Sokan viszont nem kapták meg ehhez a kellő muníciót a szülőktól, barátoktól, egyszerűen üres a kosár.

És ebből születnek azok a döntések, hogy egymásnak valójában nem is tetsző emberek házasodnak össze, majd elválnak egy év után. Rosszabb esetben már gyerekkel. Vagy dolgoznak a helyen egy balfasz főnök alatt vagy egy idióta kolléga mellett, akinek nem képesek értelmesen elmondani, hogy mi a bajuk. Helyette csak bólogatnak, beletörődnek és egy csomó időt és energiát elpazarolnak. Miközben magukat szopatják.

Ezek alapján nekem már nem jelent kihívást, de sok embernek igen, hogy konfrontálódjon és a saját határait kijelölje, a véleményét konstruktívan elmondja és még a nagyinak vagy a szomszédnak szánt féligazságok helyett őszintén elmondja a véleményét.

Te, kedves olvasó, kibírnád, hogy csak az igazat, a saját véleményed, érzésed mondod el és vállalod az ebből fakadó konfliktusokat 48 órán keresztül?