Kékszalag – mennyit kell küzdeni egy dobogós helyért?

Hétfő reggel van. A Kékszalag előtt három nappal járunk; a négyfős csapatunk már összeállt, de még mindig nincs hajónk, amivel a versenyre mennénk. Egyszer csak rezeg a telefon: Máté barátom ír Messengeren, hogy elvihetjük a hajóját. Nagyon megörülök, majd le is fagyok. Nem tudtam, hogy ennyire jóban vagyunk, de elképesztően jólesett, hogy megbízik bennem. Mi van, ha valamit elrontunk? Mi van, ha elszakad valamelyik vitorla? Végül is ez technikai sport. Bármikor megtörténhet.

Mátéval amúgy egy éve ismerjük egymást egy 70-es cirkálóról. Egyszer egy délután erejéig kormányoztam a hajót (egy Melges 24), amit a mostani Kékszalagra felajánlott. Akkor megdicsért, hogy milyen jól viszem azt ahhoz képest, hogy először ülök benne. Közöltem a csapatommal a lehetőséget, akik tíz percen belül bólintottak Máté felajánlására. Egy órával később már be is voltunk nevezve; elméletben minden készen állt ahhoz, hogy csütörtökön 9 órakor mi is elrajtoljunk a Kékszalagon.

Szerda este, azaz a verseny előtti napon találkoztunk Mátéval Balatonföldváron. Megmutatta a hajót, elmagyarázta a vitorlák és a különböző kötelek, kampók, zsinórok optimális beállításait. A Melges 24 egy nemzetközileg használt versenyhajó-típus. Úgy tervezték, hogy a vitorlázók folyamatosan dolgoznak, jönnek-mennek rajta; nem pezsgővel és eperrel állnak lehorgonyozva a naplementét bámulva. Nagyon fontos, hogy a hajót akár verseny közben is át kell konfigurálni, hogy a lehető leggyorsabban tudjunk haladni.

Csütörtökön reggel 7 órakor indultunk Balatonföldvárról, szerencsére volt szelünk, így kényelmesen felértünk a balatonfüredi rajthoz. Egy rövid fél-egyórás versenyen döntő fontosságú, hogy milyen pozícióból rajtolunk, ám egy 150km-es Balatonkerülésen ez csak egyetlen tényező a sok közül. A 9 órás rajtot jól csíptük el, ám a szél nem kedvezett nekünk, lényegében fél órát ültünk egyhelyben (úgy is mondják, hogy ültünk a lavórban).

A Kékszalag pályája a balatonfüredi rajt után Balatonkenese, Siófok és Keszthely felé vezet, onnan kell visszajönni egészen Balatonfüredig. A szintidő 48 óra, aki nem ér be időben, annak érvénytelen a versenye. Emlékszem, három évvel ezelőtt, mikor először mentem Kékszalagra, 54 óra alatt teljesítettük a távot. A versenyünk érvénytelen volt, de megcsináltuk; több, mint két napig voltunk kikötés nélkül a vízen. Számomra nagyon komoly tapasztalat volt, hogy lényegesen tágabb a komfortzónám, mint gondoltam és erre azóta is sokszor emlékeztetem magam.

Visszatérve a 2024-es versenyre: ahogy megjött a szél, megindultunk a Balaton közepén, de azok, akik Balatonfüreden a part mellett rajtoltak, továbbra is gyorsabbak voltak nálunk. Nagyjából fél órával később jött a fordulat, ugyanis a tó közepén jelentősen erősödött a szél, míg az északi partnál elállt. Mi fel is gyorsultunk és folyamatosan gyalogoltuk le hajókat a mezőnyben. A kenesei bóját az 510 hajó közül 87.-ként vettük, ekkor már több, mint 2 óra előnyünk volt az utánunk jövő következő Melges 24 hajóhoz (a Hódhoz) képest.

A Kékszalagon az 510 hajó ugyan egymással is versenyez, de ennél lényegesebb, hogy a hajók alapvetően a saját osztályukban lévő hajókkal versenyeznek. Tehát egy Balaton 25 hajót nem érdemes összevetni egy Asso99-cel, mert egészen más tempóban tudnak haladni (mintha egy Lamborghinit hasonlítanánk össze egy Ladával). A versenyen idén 35 osztályban indultak hajók, így volt lehetőség almát az almával összehasonlítani. Azaz a mi esetünkben a verseny valójában a többi Melges 24 hajóval zajlott, amik közül a Hód nevű hajó csapat nemzetközi színekben is komoly eredményeket ért már el. Máté, a hajótulajdonosunk félóránként írt vagy hívott, lényegében ő jobban izgult az eredményünk miatt, mintha ő vitte volna a saját hajóját a versenyen.

Csütörtök délután volt számunkra a verseny egyik nehéz pillanata, a Siófok felé menő szakaszon. Délután 2 körül, 35 fokos hőségben vitorlázva elfogyott a szelünk, körülöttünk mindenki megállt, a vitorlák összeestek. Több, mint két órát álltunk így a vízen, csigatempóban haladva a siófoki bóják felé. A 35 fok eleve megterheli a szervezetet, a víz közepén, szél nélkül, beöltözve azonban egyenértékű a szaunával. Ez nagyon sok energiát kivett a csapatból, amit nem is tudunk teljesen pótolni a későbbiekben.

Két órával később vettük a siófoki kaput, aminek örültünk. Annak viszont nem, hogy az utánunk jövő Hód egy órát faragott a hátrányából, így már csak egy órával voltunk előtte. Innen a következő bója Keszthely volt, ami akkor még lehetetlen küldetésnek tűnt. Siófoktól keletre a mezőny Tihany felé vette az irányt, a mi kapitányunk úgy döntött, hogy kockáztatunk és Zamárdi felé megyünk, hátha a part mentén jobb szelünk lesz. Egy ideig működött a taktikánk, el is haladtunk a mezőny mellett, azonban váratlan dolog történt: az éjfél körül várt keleti szél órákkal korábban érkezett, aminek nyomán hirtelen elkezdett felzárkózni ránk a mezőny.

Tehetetlennek éreztem magam, hiszen körülöttünk alig fújt szél, de a mezőny folyamatosan ment el mellettünk és mi nem bírtunk elérni arra a területre, ahol már fújt a szél. A vitorlázás egyik szépsége, hogy nincs két ugyanolyan széljárás, attól, hogy tegnap fújt valamilyen irányú szél egy helyen, simán lehet szélcsend a következő napon és hurrikán az azt következőn. Természetesen lehet előnyt szerezni abból, ha valaki nagyon jól ismeri a balatoni szélviszonyokat, uralkodó széljárásokat, de az sem garantálja, hogy mindig jó döntést hoz egy vitorlásversenyen.

Mi kockáztattunk, ami aznap az északi parton jó döntésnek bizonyult, ám a déli parton nem jött be a számításunk. Fél órával később megjelent mögöttünk a Hód és utána egy másik Melges 24, a Mistress; ami azt jelentette, hogy a délelőtti 2 órás előnyt teljes mértékben elbuktuk. Iszonyat dühös voltam, de ez a sport ilyen, tele van hullámvölgyekkel (mint az élet), de meg is tanít arra, hogy lehet nagyon gyorsan talpra állni.

A vitorlázás csapatsport, ami azt jelenti, hogy mindenkinek lehet meglátása, ötlete, véleménye a korábbi tapasztalatai alapján; de a végső döntést, hogy ki mit csinál, a kapitánynak kell meghoznia. Én azért is szeretek vitorlázni, mert 3 éves vitorlás tapasztalatom ellenére az én véleményem is releváns a csapatban, illetve, hogy rá vagyunk kényszerítve a döntésre. Nem lehet vakarózni, halogatni, elnapolni a döntést, valakinek mindenképpen döntenie kell, és annak következményeit az egész csapat viseli. Ez jó, mert van lehetőség korrigálni, fejlődni, jobb döntést hozni és ebből mindenki profitálhat a csapatban.

A csőben (azaz a Szántód és Tihany közötti rév vonalában) olyan történt, amit nem tapasztaltam még más versenyeken sem. A keleti szél annyira dinamikusan fújt, hogy lényegében feltorlódtak a hajók: több, mint száz hajó állt egymás mellett; ami olyan volt, mintha ismét elrajtolt volna a mezőny. A kapitányunk nem esett kétségbe, a naplementéhez készülődve kiadta az utasítást: irány Badacsony, hogy onnan vegyük a keszthelyi bóját. A Kékszalag másik, különösen nehéz szakasza az este. Este ugyanis nem vagy alig látszanak a hajók, jobb esetben bekapcsolják a világításukat, de sokszor akkor is csak egy piros, zöld vagy fehér fényt látunk belőle.

Ha körülöttünk piros fényt látunk, akkor nagy valószínűséggel balra halad a hajó; ha zöldet, akkor jobbra és ha fehéret, akkor előttünk halad. Két évvel ezelőtt egy másik Kékszalagon történt az, hogy valami furcsaságot észleltem előttünk menetközben, szóltam a kapitánynak, hogy kapcsoljunk fényt. Mire felkapcsolta, akkor láttuk, hogy öt méterrel előttünk áll keresztben egy hajó, aminek nem volt semmilyen világítása. Sajnos az éjszakai vitorlázás nem könnyű sport, nem is sokan és nem is gyakran csinálják, így nincs is igazi rutinjuk benne.

A napfény hiánya azonban sokkal fájdalmasabb azért, mert alig lehet látni a vízfelületet. Márpedig a szélirány, annak erőssége szempontjából a legtöbb információt a vízfelület adja. A víz fodrozódása, hullámzása, a hullám iránya és annak mértéke szinte elmeséli, hogy milyen szél fúj felette.

A Balaton szélviszonyai miatt olyat is gyakran látok a vitorlásversenyeken, hogy ugyan hullámzik a víz, de nem fúj felette semmilyen szél. És olyat is átéltem már, hogy egy tükörsima vízfelületre értünk be és majdnem felborult a hajó, mert a víz felett kb. 1 méterrel fújt egy nagyon erős szél – a víz nem jelezte, így mi sem készültünk fel rá.

Este ezek az információk nincsenek, így a vitorlázók csak a korábbi tapasztalatokra, az aktuális széltérképekre, illetve előrejelzésekre támaszkodhatnak. Egy kapitány szokta mondani, hogy a Balatonon azt sem tudjuk megmondani, hogy tegnap milyen szél fújt, nemhogy azt, hogy holnap milyen szél fog fújni, így ő nem is szokta nézni az előrejelzéseket. Mindenesetre a taktikánk be is jött, így egészen Keszthelyig tudtuk tartani az első helyünket. Ekkor már péntek hajnal 0:21 volt, azaz 15 órája voltunk versenyben és 17 órája voltunk a vízen. Visszafelé azonban kezdett fáradni a csapat, így sokasodtak a hibáink. Badacsonynál túl közel mentünk a parthoz, ahol nem fújt a szél, így a két mögöttünk lévő Melges24 elment mellettünk. Hiába csak pár perces előnyt szereztek, ezt már nem tudtuk visszavenni Balatonfüredig.

Nekem ez volt a negyedik Kékszalagom életemben, de azt már az elsőn megtapasztaltam, hogy órákon keresztül nagyon intenzív mentális terhelést jelent egy verseny. Ha nem pihenünk, akkor hamar elfárad a csapat. Ez ellen úgy lehet védekezni, hogy előre meg kell határozni az alvástervet, hogy minden esetben legyen legalább két ember, aki tudja vinni a hajót. Az alvások menedzsmentjét azonban ezen a hajón is elrontottuk, így péntek hajnal 4-5 között többször is bebólintottunk, amin az instant kávék és energiaitalok sem tudtak segíteni.

A tanulság, hogy valamilyen tervvel kell rendelkezni. Nem baj, ha nem percre pontosan az történik; de a versenyzés szempontjából a vitorlázás nem sprint, hanem maraton. Hiába vezetünk a verseny felénél, mert az eredményt a célban mérik. Darwin gondolatai alapján, nem az nyer tartósan vitorlásversenyt, aki egy bizonyos széltípussal jól vitorlázik, vagy aki a Balaton középső medencéjében jól vitorlázik, hanem aki a lehető legjobban tud alkalmazkodni a változó balatoni viszonyokhoz. Nekünk ez most nem ment hibátlanul.

A nap hajnali 5-kor kelt fel, Balatonszemes környékén ért minket, így már sejthető volt, hogy hamarosan ágyba kerülhetek. Őszintén, itt már annyira fáradt voltam, hogy néha el is pilledtem a korláton támaszkodva, amikor ültem a hajón. A mikroalvás definíciója itt új értelmet nyert. A versenyt végül reggel 7:53-kor fejeztük be Balatonfüreden, azaz közel 23 óra alatt abszolváltuk a futamot. Az oda- és visszaúttal számolva 27 órát voltunk a vízen egyhuzamban. Hogy ez sok-e, azt nem tudom. Az első Kékszalagom 54 órájához képest nagyon kevés. A Fifty-Fifty katamarán tavalyi 5 óra 3 perces rekordidejéhez képest nagyon sok.

A befutónál a csapatnak és nekem is vegyes érzelmeim voltak. Egyrészt csalódott voltam, hiszen a verseny első felében megmutattuk, hogy képesek vagyunk elsők lenni. De a végére elfáradtam, elfáradtunk. Másrészt elképesztően boldog voltam, hiszen nem álltam még dobogón a Kékszalagon. Főleg nem egy olyan hajóval, amit a versenyen láttam másodszor. És persze azért, mert bebizonyosodott, hogy a vitorlázás csapatsport. Mindenki kell hozzá, hogy működjön. Mindenkinek vannak nehezebb pillanatai, de a tapasztalatom az, hogy mindig van valaki, akinek éppen akkor van jó pillanata, ami átlendíti a csapatot a mélyponton. Megvan a közös célunk és tudjuk, hogy oda akarunk eljutni.

Hogy jövőre indulok-e a Kékszalagon? Valószínűleg igen. A csapat már megvan, már csak egy hajóra van szükségünk. Végül is, az idei példából kiindulva elég lesz három nappal előtte kitalálni, addig nem is kell izgulni rajta. Jó szelet!