Már vagy fél órája bámultam kifelé az ablakon az irodában. Nem volt meg a szikra. Az ötlet. Az az egy gondolat, amit fel lehet díszíteni mint a karácsonyfát. Ami minden korábbi blogom kapcsán megvolt. Eddig mindig csak akkor írtam, ha volt mondanivalóm.

Ha úgy éreztem, érdemes időt áldoznom rá. Ha úgy gondoltam, azzal tudok adni valamit az olvasónak. Hogy végre van egy olyan blog, ami nem futószalagon termeli a bejegyzéseket, ahol nem az időnyomás alatt készül valami gagyi. Mivel nem volt ütős téma, nem volt meg az ihlet, inkább hanyagoltam a blogot.

Aztán elérkezett a 40. születésnapom. Szerveztem egy vacsorát, hogy megünnepeljem azokkal, akik hozzám a legközelebb állnak. És én végre úgy éreztem, hogy a születésnapom rólam szólt. Korábban futószalagon ünnepeltük a születésnapokat a barátokkal, a családdal. Kipipáltuk, aztán léptünk tovább. Elvesztünk az ajándékozás dzsungelében. Én úgy éreztem, ezen csavarni kell. Mert valahogy nem volt az igazi. Valahogy nem én, az ünnepelt volt a fókuszban.

Végül azt találtam ki, hogy a vacsorára érkezők két közös sztorinkat meséljenek el a már ott lévőknek az asztalnál. Egy igazi és egy kitalált sztorit. És azok, akik ott ültek, megszavazták, hogy vajon melyik volt az igaz. A tervem igazolódott, volt, aki nem akart mesélni, ők viszonylag korán érkeztek. Aki szeret szerepelni, az már a szélesebb körben osztotta meg a vélt és valós élményeinket. Én nagyon izgultam, de boldog voltam, hogy működik, amit kitaláltam.

Egyrészt, mert a sztorik rólam szóltak, én voltam a középpontban. Volt két olyan sztori is, amire nem is emlékeztem. Kínos volt, de örültem, hogy előkerültek ezek az emlékek is. Másrészt, mert olyan ajándékot kaptam tőlük, ami egy forintba nem került. Csupán némi gondolkodásba, azaz időbe.

Emellett titkon azt reméltem, hogy azokat is megismertetem egymással, akik amúgy nem találkoztak volna, de én úgy véltem, érdemes csevegniük. Ez engem is erősít, hiszen az én kapcsolati hálómnak köszönhetően találkoztak.

A desszertet megelőzően játszottuk le élőben azt a 10 kérdéses kvízt, amit a saját életemről állítottam össze. Sejtésem szerint, ha a 10 kapcsolódó sztorit önmagában elmesélem, az nem érdekelt volna senkit különösebben (még akkor sem, ha amúgy én nagyon viccesnek és érdekesnek találtam).

Ám úgy, hogy minden kérdést feleletválasztósan és időre kellett pipálni, nos, egészen más lett a hangulat. Nekem a legjobb érzés az volt, amikor a sztorikat és azok hátterét megosztottam a barátaimmal. Mivel nem mindenki tudott rólam mindent. Nem tagadom, szeretek szerepelni. Meg szórakoztatni.

A legnagyobb meglepetés Karád és Margit volt, akik úgy nyerték meg a kvízt, hogy technikai hiba miatt a 10-ből csak 9 kérdésre tudtak válaszolni. Azt tudtam, hogy ismernek, de azt nem gondoltam, hogy ennyire jól. Mik ki nem derülnek véletlenül.

Amúgy a születésnapi vacsorára nem mindenki tudott eljönni, akit hívtam. Mégis, akinek fontos voltam, aki fontosnak érezte, hogy ott legyen, az megoldotta. Többen jöttek egyedül, párjuk nélkül; mert a gyerekek felügyeletét nem tudták megoldani. Nagyon örültem annak, aki el tudott jönni és remélem, hogy idővel mindenkivel találkozunk, aki aznap nem tudott eljönni.

Az egyik barátom azt mondta a vacsorán, hogy a 40. születésnap mérföldkő az ember életében, sok mindent megváltoztat. Számomra az igazi trauma a válásom volt évekkel ezelőtt. Az egyáltalán nem kötődött születésnaphoz.

Azóta sok mindenben változtam, sok mindent másképp látok, mivel nagyon sokat fejlődtem. Ezen az úton van, aki folyamatosan mellettem van, van, aki útközben lemorzsolódott és van, aki csak nemrég csatlakozott. Azt nem mondom, hogy nincsenek gondjaim, problémáim.

Ugyanakkor egészen másképp viszonyulok magamhoz és másokhoz. A legnagyobb változás bennem történt. Ahogy a születésnapi példám is megmutatta, végre én lettem a saját életem főszereplője. Minden esemény, minden történet, minden lépésem elsődlegesen arról szól, hogy én boldog legyek és az én céljaim teljesüljenek.

Korábban ez egyáltalán nem így volt: úgy éreztem, hogy akkor leszek boldog, ha a körülöttem lévők boldogok. Csak valahogy én kimaradtam belőle és ezért nem is volt igazából jó nekem. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy mi az. Most már pontosan tudom, hogy mi az, ami volt és mi az, ami nem.

Hogy mi változott? Leginkább én. A dolgaim elsődlegesen rólam szólnak. Ha valaki segítséget kér, akkor már nem az az automatikus válasz, hogy eldobok mindent és rohanok. Nem is az, hogy mindenre nemet mondok. Mérlegelek, hogy az nekem mikor és hogyan lesz jó időben, térben.

És mi az eredménye ennek? Számos konfliktus, illetve előbb-utóbb kompromisszum. Korábban nem mertem kiállni magamért, most már élvezem, sőt néha túlzottan is élvezem. Cserébe viszont nem kattogok azon, hogy baleknak néznek. Nem őrlődöm, hogy kihasználtak. Ha segítek, ha áldozatot hozok, ha lemondok valamiről, akkor azt azért teszem, mert az valamiért jó nekem. Vagy kölcsönös szívesség, vagy csak valamilyen támogatás formájában. De ez mind az én döntésem.

És ha én boldog vagyok, az én céljaim teljesülnek, akkor természetesen szívesen segítek a barátaimnak, a családomnak, a kollégáimnak és másoknak. A lényeg, hogy a piramis tetején én állok és ha én rendben vagyok, akkor tudok másoknak is támogatást adni. Mert akkor nem érzem azt, hogy a saját céljaim terhére segíteném mások céljainak elérését. Ez azért elég önzőnek tűnik, sőt, néha még úgy is érződik.

Nekem is van néha lelkiismeret-furdalásom, amikor nemet mondok egy olyan kérésre, amire korábban automatikusan bólintottam. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy „Ákos, mi az ami jó neked?” – ha jó, akkor csináld. Ha nem, akkor elegánsan farolj ki belőle.

Azt azért hozzá kell tennem, hogy nem mindenben vagyok még maximálisan tudatos. Ez is egy fejlődési pálya, ami lehet, hogy sohasem ér véget. De már az első lépcsőfok is elképesztően izgalmas. Főleg ahhoz képest, ahogy korábban éltem az életem.